Este van, a kandallóban ég a tűz s fénye bejárja a szobát. Az ablakon kívül a lemenő nap fénye csillan a fenyőerdő tüskéin. A házban szétáramlik a kandalló melege s halk zene szól egy régi rádióból. Egy gyönyörű nő a konyhából érkezik, kezében kibontott vörösboros palack s két pohár. A férfi a kandalló előtt várja őt…félig fekve…könyökölve egy ősrégi meleg subaszőnyegen.

Régóta ismerik ők egymást, de e modern rohanó világban nem volt idejük eddig még igazán szót érteniük egymással. Rájöttek azonban a hétköznapok unalmában, hogy a szívükbe nem ez van írva…csak eddig nem bajlódtak az olvasással. Hosszú-hosszú évek teltek így, mígnem lassan-lassan megteremtették a lehetőséget, hogy újra a szívük diktálhasson, úgy mint ahogy működött ez fiatalkorukban.

Hónapokig keresték a helyet s a lehetőséget a meghittséghez, s a varázshoz, mely most e kandalló előtt végre rájuk talált. Nem akartak ők semmi mást, csak hogy a lelkeik találkozhassanak. Korábban is megéltek már pár hasonló pillanatot, de ez kevés volt nekik. Kellett az elzárkózás, kellett a világ teljes kizárása ahhoz, hogy igazán önmaguk lehessenek. Talán először igazán ebben a létükben! Mindketten tudták, hogy bár előző életeikben már többször találkoztak, de még nem érték meg a beteljesedést.

Nem keresték már a szerelmet, hanem valami mást, annál jóval többet akartak annál. Hisz eddigi életüket többször is tévútra vitte őket ez a megfoghatatlan érzés. Bódultan hulltak másnemű Egyedek karjaiba, majd később jött csak az igazi felismerés. A hormonok távoztával kiszürkült körülöttük a világ, és az addig a dobogóik felső fokán álló társuk igazi jellemvonásai váltak hirtelen láthatóvá. Gondolhatná ezt bárki szerelmi csalódások sorozatának, de inkább egy olyan tanításhoz hasonlítható mely kellő odafigyeléssel igazi megbecsüléshez, és tényleges elfogadáshoz vezethet.

A nő töltött a borból és az egyik poharat átnyújtotta társának. Lassan kortyolgatták a bíborszínű nedűt, mely a kandalló tüzétől néhol sárgásan csillogva vörös árnyalatban káprázott. S mindeközben a testükben a vér ugyanily színben lüktetett. A lét legfontosabb ritmusát dobolta a fülükbe. A rádióból áradó zene más dimenziókba vándorolt, és a tűz halk pattogásán kívül csak a saját vérük áramlását hallhatták miközben épp erősen befelé figyeltek. Mindketten ugyanarra gondoltak. Hogy lehetett a téren s időn keresztül eljutniuk ide?!? Miként értek bele ebbe a pillanatba, mely felduzzadt folyóként hömpölyög, s miként is élik meg ezt a bársonyos jelent?!?

Sokat kellett e pillanatig tanulniuk. Tengernyi gátlást s beidegződést kellett szanaszét dobálniuk, mielőtt át merték lépni ennek a háznak a küszöbét. Nem volt ez könnyű számukra, hisz annyi rossz mesét hallottak már mindenfelől, hogy nehezen tudták az igazságot fellelni az érzéseik zuhatagjaiban. Mostanra viszont végre ideértek. Tudják érezni egymás érzéseit, és tudják élvezni azt a végtelen felszabadultságot, ami evvel jár. Mindketten értik, hogy nem a szerelem hozta őket ide. Nem ez az elvakult hamis boldogságérzet tette őket igazi társsá, hanem a gondolkodásuk átalakulása, reformációja, s korábban mélyen elásott érzelmeik tiszta megélése.

Most egymásra néztek így bársonyló tekintetük, s annak mélyében a lelkük újra összeért. Nem kellett beszélniük, hisz ezen érzések szóban amúgy is megfogalmazhatatlanok. A férfi lassan hanyatt feküdt, és kezeivel lágyan simogatni kezdte a subaszőnyeget. Elméjében gyerekkora táncolt, az a sok ezernyi csomó amit subatűvel akkoriban megkötött. Imádta a női munkákat, és még az osztálynaplót is ő díszítette fel keresztszemes hímzéssel. Akkoriban még nem sejtette mi is benne ez az erős vonzódás a női dolgok iránt?!? Ma már tudja, hogy ez a kettős énje mutatja az utat a női gondolkodás könnyed megismeréséhez, és erősíti a vonzódást a benne lakozó, és a mellette pihenő nőhöz is.

A nő ki már szintén fekszik újra a tűzbe bámul. Önmagát látja a lángokban. Azt a tüzet, amit évtizedekig eloltott magában, azt a lángolást amit mostanában tánc közben újra és újra érez. Mozogni, hullámozni s önfeledten szeretkezni szeretne, és testével lángra gyújtani mindent, ami a kandalló körül van. Már tudja, hogy kevés férfi képes csak befogadni azt féktelen tüzet mely benne ég. Eddig mindenki elmenekült az égő bőre sercegése hallatán. Ki végre most itt fekszik mellette azonban tűzálló, hiszen tűz jegyében született, és férfiként ő is lánggal ég. Tűz a tüzet megégetni nem tudja, csak kavargó táncolásban egyesülhetnek.

Sokáig fekszenek mozdulatlanul tovább, elmerülve saját és egymás gondolataiban. Mindketten tudják, hogy bár eljött az idő, de nincs miért s hová sietni. A pillanat nemsoká úgy is eljő, amikor egy életnyi várakozás testesül meg egyetlen rituális összekapcsolódásban.

A kandalló tüze egyre éget. S lelkeik tüze is egyre közelebb lángol egymáshoz. Nincs már gát, nincs tűzoltó ki el tudna ezt oltani, de persze ezt egyikük sem akarná. E hőség lassan elégetné a ruháikat is, igy szétdobálják inkább mindet hirtelen. Nem beszélnek, csak összefonódnak. Egyetlen lángolássá lesznek egymás testében összeforrva. Megszűnik körülöttük a világ, s a végtelenül bizsergő kéj repíti vissza a testüket oda, ahonnan tulajdonképpen származnak. Igen igen…ez maga a menyország, melyet földi létükben csak kevesen látogathatnak meg. Olyan útlevél kell ugyanis hozzá, melyet nem ad ki semmilyen hivatal. Ezt csak tapasztalással, és tudati béklyók szétszaggatásával lehet megszerezni. Minden ember önmagának tudja csak bepecsételni a vízumot.

Végtelennek tűnik ez az őrült táncolás! Nem is akarnák abbahagyni, de testük energiái végesek. Testi lelki meztelenségben omlanak a szőnyegre, és most már ismét csak a kandalló lángol. Másnap felébredve már sejtik, hogy többé nem ugyanazok az emberek ők, akik elindultak eme eldugott ház felé valaha. Új világot épített bennük ez a másként gondolkodás, és a közös lángolás felperzselte a gátjaikat. Épp annyira nem akarnak e szobából elmenni, mint amennyire nem mertek korábban idejönni. Itt akarnák leélni további életüket, dehát vár rájuk a tanítás. Tovább kell mindenképpen adniuk ezeket a megélt érzéseket, és a megszerzett tudást. Gyermekeiknek, barátaiknak, s mindenkinek tudnia kell, hogy a gondolkodás sokszor inkább megöli az érzelmeket, mintsem táplálja. Figyelni kell hát a gondolatainkra, hogy ne tűzoltócsővé, hanem inkább új gyufákká váljanak, melyek életünk lángját éltetik.

Már nem szól a rádió, a vörösbor is elfogyott. A kandallót is kihamuzták. A tűz a nő és a férfi szívében azonban mostantól örök!!! Lehetnek bárhol…s bármerre…

Mottó: A szeretet örök…a szerelem pedig csak egy múló állapot…